Az út
A 2010-es nyár legintenzívebb szakasza júliusban jött el. Annával és Nórival egy hét alatt 145 tengeri mérföldet tettünk meg — ez volt addig a leghosszabb és legtartalmasabb utunk. Az útvonal felölt mindent, ami az Adria dalmát középső és déli részét különlegessé teszi: a nyílt tengeri átkeléseket, a kis halászvárosokat, a turisták által kedvelt elegáns öblöket és a történelmi városokat egyaránt.
Komiza már ismerős fogadott minket — 2009-ben már jártunk itt —, de most más szemmel néztük. A Kék-barlang felkeresése volt az egyik csúcspont: reggel korán, még mielőtt a turistahajók megérkeztek volna, beúsztunk a barlangba, ahol a vízfelszín kékeszöld fénye valóban megállítja az időt. Vis városában ebédeltünk, majd Palmizanán horgonyoztunk éjszakára — a Pakleni-szigetek örök kedvencünk maradt, az öbölben ringó Ibex képe az egyik legszebb, amit kamera elé lehetett tartani.
Milna a Brac-szigeten csendes, elegáns kikötő — pont olyan, ahol az ember szívesen tölt el egy napot anélkül, hogy bármit is csinálna. Trogir azonban felülmúlt minden várakozást: az UNESCO-listán szereplő óváros a maga velencés palotáival és szűk kövezetű utcáival valódi időutazás. Este a katedrális előtti téren ülve éreztük, hogy a vitorlázás nemcsak sport és kaland, hanem kulturális felfedezés is. Rogoznicán kötöttük le a hajót az utolsó éjszakára, majd 145 mérfölddel a hátunk mögött tértünk haza.
Ez az út megmutatta, hogy a dalmát partvidék középső sávja — Trogirtól Splitig, Hvarig és Visig — végtelen változatosságot kínál. Minden nap más volt, minden kikötő más hangulatot hozott. A legénység is egyre olajozottabban dolgozott együtt: az önálló vitorlaállítástól a horgony vetéséig minden rutinná vált, és ez a magabiztosság már valóban tengerjárókká tett bennünket.
