Az út
A 2011-es nyár azzal kezdődött, amit sok dolgozó hajós álmodik: néhány napra az Ibex lett az iroda. Június elején egyedül indultam el Veli Rat-ról, a laptop és a mobilnet a hátizsákban, a vitorlák pedig keltek-szálltak a déli szél szárnyán. Az Adrián dolgozni nem hangzik munkának — a reggeli kávé a fedélzeten, a hullámok halk loccsanása a hajótest mentén, és a képernyőn a kód vagy az e-mailek sorban várnak. Ez volt az adriai iroda kísérlet első fejezete.
Az első napokban a Premuda-sziget körüli vizeket jártam be. Premuda az egyik legkisebb lakott sziget az észak-dalmát szigetvilágban — mindössze néhány száz állandó lakosa van, és a nyár elején még szinte teljesen csendes. A kis öböl, ahol horgonyt vetettünk, tükörsimaságú volt reggelente, és csak a halászcsónakok bontották meg a nyugalmát. Munkaidő után hosszú úszások a kristálytiszta vízben, este helyi bor a fedélzeten, a csillagos ég alatt — ilyenkor az ember megbocsát az Adriának még a Bórát is.
A hét közepén csatlakozott hozzám Noémi és Leo. Velük együtt komolyabb vitorlázásba fogtunk: Premudától kiindulva a Kornat-szigetvilág szélét érintve tettük meg a napi etapokat. Leo már kezdett megbarátkozni a vitorlák igazításával, és a navigáció rejtelmeivel is egyre inkább tisztában volt. Noémi, mint mindig, a hajó éléstárát gondozta kifogástalan precizitással — nélküle a fedélzeti gasztronómia jóval egyszerűbb lett volna.
Az út végén összesen 65 tengeri mérföldet tettünk meg, és a nyár első igazi hajós hetét jól fizettük le. A Veli Rat-i visszaérkezés mindig különleges érzés: a fehér-piros csíkos világítótorony messziről int, és az ember tudja, hogy hazaért — legalábbis addig, amíg a hajó a mólón áll.
