Az út
Vannak utak, amelyek különlegesek — nem a megtett mérföldek vagy a szél ereje miatt, hanem azért, mert valaki először lát valamit, és az a valami mélyen belé vésődik. Anna és Nóri számára ez az út volt az első találkozás a Veli Rat-i öböllel és a Dugi Otok sziget vad, szelíd szépségével. Júliusban, a nyár teljében indultunk el, a szél friss volt, az Adria pedig a legszebb kékjét mutatta.
Veli Rat a Dugi Otok sziget legészakibb csücskén fekvő kis öböl és halászkikötő, amelynek jelképe Horvátország legmagasabb világítótornya — a fehér alapon piros sávokkal festett, 42 méteres torony messziről látszik, és mindenki számára, aki ott töltött már néhány napot, egyszerűen „hazát" jelent. Anna és Nóri a hajóra lépve azonnal megérezték a hely varázsát: a fenyőerdő az öböl körül, a kristálytiszta zöld-kék víz, és a teljes csend, amit csak a szél és a sirályok bontanak meg.
A kilencnapos túra során 80 tengeri mérföldet tettünk meg. Bejártuk a környező kisebb szigeteket, horgonyt vetettünk elzárt öblökben, és felfedtük a helyiektől eltanult búvárhelyek legjobb pontjait. Anna gyorsan otthon érezte magát a fedélzeten — a vitorlák kezelésétől az iránytű olvasásáig mindent magába szívott. Nóri a hajón töltött éjszakák csöndjét szerette legjobban: a hullámzás ringatásában aludt, mint egy bölcsőben.
Az út végén, az utolsó estén a fedélzeten ülve néztük a naplemente vörösét a víz felett. Anna azt mondta: „Ide vissza kell jönni." Nóri bólintott. Az Ibex hallgatott, de a mólóköteleket kissé meglazította a szél — mintha ő is egyet értene.
