Az út
Minden szezonnak van egy utolsó útja — az évadzáró. 2011-ben ez október végére esett, amikor az Adria már határozottan őszi arcát mutatja: a szél hidegebb, az égbolt magasabb és tisztább, a tenger szürke-kék színe mélyebb, mint nyáron. Leo és Noémi csatlakoztak az utolsó hajózásra, és mindhárman tudtuk, hogy ez az út különleges lesz — ha más nem, az éjszakai nyíltvízi vitorlázás miatt.
Az éjszakai vitorlázás egészen más, mint a nappali. Az Ist-csatornán átvágva, teljes sötétségben, csak a navigációs fények és a csillagos ég alatt az ember minden érzéke felerősödik: a szél hangja a vitorlákban, a hullámok koppanása az orrban, a műszerek halvány fénye a binnacle-n. Leo első éjszakai őrségét csendben vette — komolyan, de láthatóan élvezettel. Noémi az ülőfülkéből nézte a foszforeszkáló habokat a hajótest mentén, amelyek minden egyes hullámnál kékeszölden fellobbantak.
Ist szigetén töltöttük az egyetlen éjszakát a kikötőben. Október végén az egész sziget csendes: a kávézó zárva, a strandok üresek, csak néhány halász járkál a mólón. Ez az a csend, amelyre a nyári zsúfoltság után az ember vágyik. A három nap rövid volt, de tömény: 52 tengeri mérföld, egy éjszakai átkelés, és az a különleges érzés, hogy az ember az utolsó percig kihúzza a szezont.
Visszaérkezve Veli Rat-ra az Ibex megkapta a téli takarítást, a vitorlák lekerültek, a mólókötelet megdupláztuk. A 2011-es szezon lezárult — öt út, több száz mérföld, és egy csomó emlék, amely megér minden hideg őszi reggelit a fedélzeten.
